Dér Heni: „Magasított bugyiban is kiállok az emberek elé a feminizmusommal”

// 2019-06-26

Mikor szólókarrierbe kezdett, mindenkit sokkolt az új stílusával. A Sugarloaf popos hangzásától meg sem állt a kőkemény feminista rapig. Kicsoda valójában Dér Heni?

Nemrég keresztülmentél egy stílusváltáson, és a Sugarloaf popos-rockos stílusa után hiphopszámokat írsz, de a rappelés mellett ezekben is megjelenik az énekhangod. Hogyan definiálnád ezt az új stílust?
– Már akkor is vonzott a hiphop és az r’n’b világa, mikor még a Sugarloaf frontembere voltam, de úgy éreztem, Magyarországon kevésbé van lehetőség arra, hogy az ember egy együttes mellett kezdjen szólókarriert. Amerikában ez simán működik, Gwen Stefani a No Doubt mellett kezdte el, és Fergie is hasonlóan csinálta a Black Eyed Peasszel. De az én esetemben nagyon különböző volt a két stílus, és úgy szerettem volna belekezdeni, hogy minden energiámat erre fordíthatom, hiszen ez állt közelebb a szívemhez. Már a legelső szólódalomban is rappelek, de a második hozta meg az igazi sikert, ez volt az Ég veled. Ez a dal még inkább a populáris sémában mozgott, és kevésbé ment rá a hiphopos és a rapes vonalra, de ahogy telt az idő, a későbbi dalokban már egyre bátrabban nyúltam hozzá ehhez a stílushoz. Nagy szerencsémre megismerkedtem Burai Krisztiánnal és Závodi Marcival, velük sikerült egy olyan triót alkotnunk, mely segített rátalálni a saját stílusomra. Ma pedig már be merek vállalni olyan dalokat is, melyekben szinte végig rappelek, csak a refrénben éneklek pár sort. Az egész egyébként onnan indult, hogy régebben a baráti társaságomnak gyakran elkezdtem poénból rappelni, köztük pedig voltak hozzáértők is, akik azt mondták, hogy ezt amúgy csinálhatnám komolyan is. Ettől bátorodtam föl igazán.

A rappelés és az új stílus akkor inkább először intuitív döntés volt, és hagytad, hogy magától kialakuljon, de aztán tudatosan építkeztél, példaképek, vagy egy előre kitalált imidzs alapján?
– Én nagyon tudatos embernek tartom magam. Mindent megtervezek és gondosan felépítek, megvan az ütemezése a dalaimnak is, hogy melyikkel mit szeretnék átadni. Ugyanakkor mindig nagyon ügyelek arra, hogy ebben a megtervezettségben ne vesszen el a személyiségem, és amit felépítek, az is én legyek. Mindig azon a határon belül maradok, ahol még teljesen önmagam tudom adni, és magaménak tudom érezni az egészet. Maga a szólókarrier valóban intuitív lépés volt, és tudtam: benne van a lehetőség, hogy nem fogják olyan jól fogadni. És így belevágni azért kellett bátorság. Mainstream-előadóként megszoktam, hogy a dalokat úgy kell megírni, hogy a rádióknak tetsszen. Nagyon sok elvárás van, melyeknek egy ilyen dalnak meg kell felelnie: adott helyen jöjjön a refrén, rakjunk bele egy newwave-vonalat, legyen benne egy kis britishpop, mert most éppen az a trendi… Ebben a nagy kavalkádban egy idő után elveszik az ember saját személyisége. De épp ettől lesz mainstream a mainstream: így lehet nagyon nagy közönséget lefedni vele. A hiphop stílus viszont, amit én legbelül mindig is a legjobban szerettem, rétegzenének számít, tehát nyilvánvaló, hogy nem fog mindenkinek tetszeni. Ezt nagyon nehéz volt meglépni, ha az ember előtte mainstreamben gondolkodott.

Az is tudatos döntés volt, hogy női témákról fogsz rappelni? Nyilván ehhez is kell egy belső indíttatás, de azért ebben is benne a kockázat, hogy Magyarországon erre fogékony lesz-e a közönség.
– Abszolút! De úgy voltam vele, ha a magánéletben teljesen normális, háromdiplomás, céget vezető emberként bevállalom, hogy hétvégente felmegyek a színpadra, és a koncerten magasított bugyiban, óriási sarkú cipőben, nagyon kisminkelve és nagyon nőcisen kiállok az emberek elé, akkor ez miért ne férne bele? Tudtam, emiatt is nagyon sok támadás érhet, de nekem ez is a személyiségem része. Kiskoromtól kezdve ezt a stílust hallgatom, és ha megnézzük az itthoni nagy neveket, Ganxsta Zolee, Majka, Dopeman, Mr. Busta és a többiek, akkor azt látjuk, hogy mind férfi. És náluk bizony előfordultak nőgyalázó, hímsoviniszta szövegek is. Ezzel csak tovább növelik a nőkben kialakuló komplexusokat, annak ellenére, hogy az emancipációnak hála ma már egyenjogúság van. De nem éreztem, hogy a rap terén ki lenne egyenlítve a mérleg. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy legyen kétszáz női rapper, mert ez a mondanivaló csak annak a szájából tud hiteles lenni, aki valóban azonosulni tud vele. Én bevállaltam, hogy leszek ennek a zászlóvivője.

És mi a célod ezzel? Ha az emancipáció már megvan, akkor milyen eredménnyel lennél elégedett?
– Így próbálok segíteni a nőtársaimon, akik közül sokan még mindig úgy gondolják, hogy ha függő helyzetben élik le az életüket, az majd boldoggá teszi őket. Vagy ha boldoggá nem is, az sem baj, mert ez az ő sorsuk, ez a nők helye. Én ezzel nagyon nem értek egyet. Legyen klasszikus női-férfi szerep otthon, de mellette a nő is tudjon kibontakozni. Mi is teremthetünk magunknak egzisztenciát, élhetünk az álmainknak. Minél kiegyensúlyozottabb egy nő, annál sikeresebb családanya lesz, és annál boldogabb feleség. Nagyon sok intelligens, okos és talpraesett lányt és nőt látok, aki nem aknázza ki a lehetőségeit, mert bele van nevelve, hogy nem lehet. Én nem arra buzdítok senkit, hogy legyen szingli, és csinálja végig egyedül, de inkább legyen egyedül, mint egy rossz, teljesen kiszolgáltatott kapcsolatban. Nagyon sokan együttéreznek ezzel, én pedig egyre inkább bevállalom, és beleállok. Nyilván civilben is, de a dalokban színesebben, karakteresebben tudom elmondani, és szerintem ez a rap műfajába bele is fér.

Nemzetközi porondon is egyre népszerűbb ez a vonal, elég csak Nicki Minaj vagy Cardi B sikereire gondolni. Ők nyilván itthon is népszerűek, így a te közönségednek sem volt teljesen ismeretlen, amit képviselsz. Tudatosan közelítettél az ő stílusukhoz?
– Nagyon szeretem ezt a vonalat, és ez a fajta keményebb hangzás női előadóként mindig is vonzott. Sajnálom, hogy Magyarországon nem igazán van ebben konkurenciám. Még ha próbálkoznak is itthon lányok rapperkedéssel, nem mindig sikerül őszintén és hitelesen csinálni. Óriási rajtuk a társadalmi nyomás, a megfelelési kényszer. Nagyon sok kollegámnál látom, hogy nem mernek felmenni merészebb ruhában a színpadra, mert akkor mit fog szólni a közönség, meg majd miket írnak kommentben… De hát mindenkinek beszólnak kommentben, bármit is csinál! Meg kéne fordítani a gondolkodást, és átvenni kicsit az amerikai mentalitást. Azt kellene felfogni, hogy a színpad tekintélyt, méltóságot, sőt hatalmat is ad, és aki ott áll, annak igenis véleményformáló ereje van. Sokan úgy mennek föl a színpadra, hogy mindenkitől félnek. De el kell fogadni, a közönség már csak ilyen, mindenkiről szeret véleményt mondani, akár negatívat is. Ettől nem megtörni kell, hanem csak azért is kiállni! Persze, erre is jönnek majd negatív vélemények, de az a különbség, hogy én legalább kimondom, amit szeretnék, és ezért kritizálnak. És utána euforikus állapotban megyek haza, mert tökjó volt a koncert, és elégedett vagyok, mert lehet, hogy akár csak ketten is másképp gondolkodnak emiatt kicsit az életükről, és tesznek is érte, hogy változtassanak rajta. Nekem talán annyi előnyöm van, hogy nem húszévesen kezdtem a lázadó rapperkedést, így talán mélyebbet üt a mondanivalóm, és jobban eljut a közönségemhez, mint mondjuk Nemazalány, vagy Lil G, vagy bármelyik másik női rapper üzenete.

Mikor felmész a színpadra, akkor átállítod magad show-üzemmódba?
– Színpadra lépés előtt velem már nem lehet beszélgetni, meg se hallom, amit kérdeznek tőlem, annyira koncentrálok. Mikor pedig felmegyek a színpadra, mindent elfelejtek, ha fájt a fejem, az is elmúlik – olyankor csak a show van. Viszont mikor a koncert után a fellépőruhában lejövök a színpadról, rögtön azt keresem, hol tudok átöltözni, gyorsan felvenni valamit. A barátaim ilyenkor mindig nevetnek, hogy mi a bajom, hiszen most álltam ki a színpadra úgy, hogy alig volt rajtam ruha. De ez már nem a színpad. Nekem az is a mondanivalómhoz tartozik, hogy mi van rajtam. A hétköznapi életben betartok minden szabályt, de a színpad az enyém. Ezt sokan összekeverik, például mikor felismernek a boltban, és elcsodálkoznak, milyen kis kedves, aranyos vagyok.

Van példaképed, akár zeneileg, akár színpadi jelenlét szempontjából?
– Nincs olyan, aki minden szempontból megfelelne, de többen is vannak, akikre valamiért példaként tekintek. Például nagyon szeretem Madonna profizmusát. Én még ilyen kemény, maximalista nőt nem láttam, aki korát meghazudtoló tempóban, munkabírással és kimondottan katonás rendben dolgozik. Beyoncét is nagyon szeretem, odavagyok az énekhangjáért. De ami körülötte van, a teljes tökéletesség imidzse, nekem már sok. Ebből a szempontból nekem többet ér, hogy én tökéletlenül lehetek tökéletes. De ott van akár Nicki Minaj, Cardi B, imádom mindkettőjüket, méghozzá a bolondságukért. De azért annak ellenére, hogy ők a színpadon teljesen spontánnak tűnnek, mikor Nickit láttam élőben, látszott a mögötte lévő végtelen profizmus is. Csak náluk a meghökkentés is a mondanivalójuk része. Ennek viszont az a másik oldala, hogy náluk már lassan mindegy, miért, csak írjanak róluk, és ez a része nekem annyira nem tetszik. Tehát mindenkiből le tudok csippenteni egy picit, ami aztán összeforr a saját stílusommal. Sokan írják, hogy nagyon hasonlítok Fergie-re, amin mindig mosolygok, mert ez legfeljebb külsőre igaz, a zenémre kevésbé. De tény, a zenémben igyekszem az amerikai vonalat követni, ugyanakkor viszont ragaszkodom hozzá, hogy minden dalomat magyarul írjam. Ez például úgy valósul meg, hogy mikor a tavaly nyári dalomat, a Meghalokot írtuk Marcival, elindítottam a felénekelt dalt, majd átmentem a másik szobába, és teszteltettem a barátaimmal: ha messziről hallod, észreveszed, hogy ez egy magyar dal? És ha azt mondták, hogy nem, ez úgy hangzik, mintha angolul lenne, akkor visszamentem a stúdióba, hogy ez jó lesz, így marad. Talán emiatt egy kicsit más az általam képviselt zeneiség, mint az itthoni rappereké.

Mi lenne számodra a legnagyobb zenei elismerés, amire azt mondanád, hogy innen már tényleg nincs feljebb? Hol a csúcs?
– Nekem kiskoromtól kezdve nagyon sokat jelentett az Eurovíziós Dalfesztivál, Jugoszláviában születtem, és úgy nőttem fel, hogy a jugoszláv előadók szinte mindig nyertek, vagy legalább dobogósok lettek. Ezért mikor ismert lettem Magyarországon, eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha ezt én is átélhetném. De aztán persze rájöttem, hogy – mint sokminden más – ez sem egészen úgy működik, hogy a legjobb nyer. Hanem vannak aktuális kérdések, amikkel be tud futni egy előadó, vagy van, aki a botrányaival kerül be a köztudatba, és ezek is rengeteget számítanak a versenyben. Mikor erre rájöttem, és elmúlt a lelkesedésem, akkor ismertem fel, hogy valójában már mindent megvalósítottam, amiről kislánykoromban álmodtam. Aminek még nagyon tudnék örülni, az évi három duplakoncert a Budapest Parkban. De nyilván utána sem állnék le, csinálnám tovább.

Ha valami miatt abba kellene hagynod az éneklést, arra az esetre van b-terved? Bár az eddigiekből egyértelműnek tűnik, hogy c- és d-terved is van…
– Igen, akik ismernek, pontosan tudják, hogy több lábon állok, és mindig gondolok a jövőmre is. Ha teljesen félretesszük az éneket, és az operaénekesi végzettségemet is, akkor is ott van még a kommunikáció- és médiatudomány szakos diplomám, illetve a politológusdiplomám, bármelyiket elővehetném. De szerintem még erre sem lenne szükség, mert azáltal, hogy saját magamat menedzselem, az üzleti életben is szereztem már tapasztalatot. De egyre nagyobb szerepet kap az életemben az alapítványom is, ahol kis tehetségekkel szeretnék foglalkozni, és az énektanulásukban segíteni őket. És még mindig ott van a harmadik szenvedélyem, amivel eddig csak gondolatban foglalkoztam: egy edzőprogram elindítása. Tehát nagyon sok ötletem van a jövőre nézve, de egyelőre az új dalok és a fellépések a legfontosabbak. Viszont ha a jövőmre tekintek, nem izgulok, mert tudom, hogy több lehetőség áll előttem, és gondoskodom arról, hogy ez mindig így legyen. De ha nem lennék énekesnő, lehet, hogy politikus lennék, ki tudja? Hangsúlyt fektetek az öngondoskodásra is, simán föl vagyok készülve rá, ha beütne valami, ami miatt abba kéne hagynom a zenélést. És hát ha komoly terveid vannak, érdemes előregondolkodni és félretenni. Pontosan tudom, hogy ezzel csak a jövőmnek adok kölcsön, ami megnyugtató.

Idén nyáron mi lesz a program, hová mész fellépni, hol fogsz bulizni?
– A bulizás nekem maga a fesztiválozás és a koncertek. Az egész nyaram tele van, rengeteget járok a határon túlra is koncertezni, annyira, hogy a nyári szezonban minden hétvégém le van kötve. Ez nagyon jó érzés, mert most elég energiát gyűjtöttem a koncertszezon előtt, szóval, ezt a nyarat végig fogom tombolni.