Fogalmak bábeli zűrzavara – interjú Ufo-Zsoltival

// 2019-10-08

Tomboló tinik éneklik ordítva a szüleikkel a kilencvenes évek hősei, az Ufo együttes Szerelemdoktor slágerét. Ebből készült most egy hardstyle-remix, ami körül meglepő purparlé alakult ki.

A magukat a hazai hardstyle műfaj felkentjeinek tartó megmondóemberek a stílus megcsúfolásának tartják a feldolgozást, a rajongók és Varga Zsolt, az Ufo frontembere viszont nem érti az egészet. A balhé kapcsán megkérdeztük őt arról is, hogy miért jár annyi olyan fiatal a bulijaikra, akik még nem is éltek, mikor a dalaik slágerlistásak voltak. 

Az egyik, ha nem a legnagyobb slágeretek volt húsz éve a Szerelemdoktor, aminek friss ún. hardstyle-remixe váratlanul nagyot szólt, a Youtube-on konkrét kommentháború bontakozott ki, például hogy ez most nevezhető-e hardstyle-nak vagy nem.
– Ebben a történetben nagyon sok minden benne van: adott egy negyven fölötti előadó régi slágere, melyhez készít egy huszonéves fiatal egy remixet, amit aztán éles kritikával hamar felkapnak a generációjának képviselői. Kicsit úgy érezzük, hogy ez az éles kritika nem is dalnak szól, olyan, mintha meg se hallgatták volna. Így aztán az embernek rögtön támad egy kirekesztettségérzése, mert miért gondolja bárki, hogy ő azt mondhatja, én vagyok a huszonöt éves, ez az én generációm, és csak az enyém.

És minek köszönhető az a retrohullám, ami a világban öt-tíz egyre erősödik, és itthon is van már egy legalább öt éve tartó felfutása?
– A mai felpörgött világban, ahol másodpercenként születnek új szerzemények, és jönnek új világsztárok, és sokszor nem a zenészként lesz valaki sztár, hanem egyszer csak csinál egy dalt. A mi időszakunk volt az utolsó, a kilencvenes évek, amikor még nem az internet volt az elsődleges médiafogyasztási forrás. Mi még a rádióból és a tévéből szedtük a zenéket, az információkat, és volt idő arra, hogy beüljenek az akkori slágerek a fülekbe úgy, hogy azok tíz, húsz év múlva is hatással tudnak lenni. Ehhez képest a mai generációk dalai, nem azért, mert nem jók, hanem ahogy pörög és működik a világ, nem fognak tudni így beülni a fülekbe, nem fognak tudni örökzölddé válni. Emellett az is benne van, hogy ebben a percről percre változó világban az emberek keresik a kapaszkodókat, keresik azokat a régi dolgokat, melyek számukra az állandóságot jelentik. És már ott tartunk – egy ideje –, hogy a mi zenéink is ezt a biztonságérzetet keltik bennük.

Mondhatjuk, hogy ez nosztalgiahullám?
– Nosztalgia mindig is volt, de az, hogy a mai tizennyolc évesek, akik még nem is éltek, mikor ezek a számok születtek, ott tombolnak a koncertjeinken, az nem nosztalgia. Ők egy kicsit annak örülnek ilyenkor, hogy a szüleik generációjának művével, az utolsó művel, ami még az interneten kívülesett, találkozhatnak. Mintha a szüleiket látnák ezeken a színpadokon; és azért tanulják meg a dalaikat, hogy a lehető legjobban beleéljék magukat a helyzetbe, hogy velük szórakoznak. Kicsit olyanok vagyunk emiatt, mint pótmamák és pótpapák, mert azok a fiatalok, akiknek a szüleik a kilencvenes években élték ki magukat, eléggé távol vannak a szüleiktől. Az internet egy olyan zárkózottságot eredményez a fiataloknál, amit a mi korosztályunk nem ismer, de talán felismer, és ezzel felvértezve mi, akik azokat a dalokat akkoriban írtuk és előadtuk, és az elmúlt években visszatértünk, egyfajta hidat tudunk képezni köztük.

Benne lehet ugyanakkor ebben az is, hogy a mából nézve fájdalmasan szép a kilencvenes évek világa, a rendszerváltások eufóriájával, a világban uralkodó általános optimizmussal.
– Valóban, ez is benne van, de ez egy részigazság. Ha a teljes vagy a közel teljes igazság lenne, akkor a mi bulijainkra nagyjából csak az a generáció járna, aki ezt az érzést akkor ténylegesen meg is élte. Ehhez képest azok is jönnek nagy számban, akik csak akkor születtek. Ők nem tudják, mit jelent úttörőnek vagy kidobosnak lenni… Sőt, egyre inkább az van, hogy ők, akik tudják, mit jelent ez, már nem is nagyon járnak, csak a toprendezvényekre, a nagy, fesztiváljellegű eseményekre. A bulijaink döntő többségére a mai egyetemisták-főiskolások, és a középiskolai tanulmányaik végén lévők járnak. Úgy gondolom, hogy ebben azért inkább tényező a szülőktől való eltávolodás, vagy már eleve távollét miatti hídszerep, amit betöltünk. Elmegyünk mondjuk egy BME- vagy egy szegedi gólyabálra, vagy idén már harmadszorra voltunk a Szigeten, a tizennyolc-húsz évesek pedig ordítják a dalainkat… Aztán mikor otthon hallgatja, anyu bemegy a szobájába, mert meghallja, mi szól a gyerekénél, és ez egy olyan egymásra találás, ami mozgatja ezt ez egész retrohullámot.

A Szerelemdoktor hardstyle-remixét készítő Ajkay Ádám milyen generáció tagja?
– Nos, ő pont olyan, mint amiről beszéltem: mikor megismerkedtünk, elmesélte, hogy többször volt Total Dance-en az édesanyjával. Az ilyen szülő-gyerek-kapcsolatok igazán olyanok, ahol nincsenek egymás felé elvárások, mindenki bolondozik, és ez egy tiszta, őszinte dolog. Mindez a színpadról is látszik, látjuk a tekinteteket, melyekben semmi lesajnálás nincsen, együtt buliznak velünk. De egyébként ez csak ott a helyszínen van így, mikor hazamegy, már máshogy beszél. Akkor már cikinek érzi, mert manapság ha valaki, és ez talán hatványozottan igaz a fiataloknál, eltér a fősodortól, ha kicsit máshogy áll a haja, mint a retusált szelfim, az már ciki, és az is ciki, ha nem pont a divatos zenékre ugrálsz egy bulin, hiába szereted esetleg a divatos zenéket mégis. Persze ez általános tinijelenség, a mi időnkben is így volt, de most az internet miatt mindez felerősödött, és odáig tud fajulni, hogy tiniket öngyilkosságba sodor.

Honnan jött a remix ötlete?
– Ádámtól, nem is tőlünk. Mint mondta, zenei hasonlóságot érzett a hardstyle és a mi zenei műfajunk között. Persze a hardstyle magukat szakértőnek nevező képviselői ezt alaposan szétszedték, de hogy mennyire tekinthetők ők hitelesnek, azt még nem tudjuk, mert kaptuk még meg azokat a produktumokat, azokat az kvázi bizonyítékokat, melyekkel igazolják, hogy ők aztán tényleg a legigazibb hardstyle-osok. Ígértek ugyanis egy szerintük igazi hardstyle-remixet nekünk a Szerelemdoktorból.

Miért álltatok bele ebbe a cicaharcba?
– Alapvetően minden új feldolgozásnak, remixnek örülni fogunk. Szeretnénk példát mutatni, hogy mi nem rekesztjük ki azokat, akiknek más a nézőpontjuk. Mert egy műfaj terjed valamettől valameddig, és még azon is kicsit tovább, a miénk szerintünk kétségkívül ebbe beleesik, lehet vitatkozni, hogy mennyire, de minek? Mi azt szeretnénk ezzel mutatni, hogy engedjünk a másik félnek, hogy ő is megmutathassa az álláspontját, hangsúlyozva ezzel, hogy egy zenei műfajt nem lehet kisajátítani. Alapvetően azért kettős érzés van bennünk az egésszel kapcsolatban, egyrészt örülünk, hogy felkapták, egyből megosztóvá vált, ami manapság már önmagában siker, és hozza magával az elérést, a nézettséget, az ismertséget. De azért jó lenne, ha csak az alkotást magát értékelnék, ami nem azt jelenti, hogy nem lehet kritizálni. De ha az a produktum rendesen hangszerelve van, föl van rendesen énekelve, meg van keverve, jól szól, akkor ne mondjuk már azt rá, hogy förtelmes, azért, mert az illetőnek személyesen nem tetszik. Fogalmak bábeli zűrzavarát éljük, hogy Karinthy Frigyes szavaival éljünk.

Teljesen új számokat nem terveztek?
– Nem, nem igazán, minek? Nem arra kíváncsi a közönség, nem tudnék olyan átütő lenni egy mostani dallal, mint ami akkor volt. A retró mindent maga alá temet, hiába próbálkoznánk új dalokkal, nem lenne hova beékelni, mi már megírtuk a magunk slágereit. Ez a legnagyobbaknál is így van, például egy Depeche Mode-koncerten is mindig a régi számokra van a legnagyobb buli. Az újaknak már túl nagy a zaj, túl sok új zene jön ki folyamatosan, és ezek sem tudnak úgy beülni, mint a régiek. Más kérdés, hogy manapság már egy két-három éves zenére is simán rámondjuk, hogy régi.

Mitől lehet egy mai zenének tartós sikere, milyen mai zenéket fognak húsz év múlva ordítva énekelni az akkori fiatalok a szüleikkel együtt bulizva?
– Őszintén szólva nem hiszem, hogy képes lesz erre bármely mostani zene. Ma már szinte kizárólag a kocsiban hallgattunk rádiót, a zenetévék nézettsége alig mérhető… De ezzel egyébként nincsen semmi baj, mert ez azt is jelenti, hogy a zene demokratizálódik, bárki könnyen el tud jutni odáig anyagilag és képzettségben is, hogy írjon egy jó számot, amit aztán akár teljesen költségmentesen föl is tud futtatni az interneten. De mégis, azok, akik ilyenekben utaznak, pont ők nem tudják elfogadni, hogy miért ne lehetne bármit bármivel keverni.